John Lennon: Jealous Guy
Kezdjük a Beatlesszel. „Valamit mondanom kell, ami talán fájni fog: ha még egyszer meglátlak azzal a fiúval beszélgetni, rögtön otthagylak” – közölte a lánnyal John Lennon, attól tartva, ha mások is meglátnák a jelenetet, a képébe röhögnének, pedig most mindenki zöld az irigységtől, amiért a lány vele jár (You Can’t Do That). „Inkább látnálak holtan, kislány, mint egy másik férfival” – folytatta a kioktatást (Run For Your Life).
Mai füllel elég fura a „little girl” megszólítás, de Lennon átélése elhitette: nem csak szerepet alakít, tényleg nem bírná türtőztetni magát a hűtlenség legkisebb jelét gyanítván. Pár évvel a Beatles-slágerek után, szólóban – és nem mellékesen: ifjúkori házasságából kilépve, immár Yoko Ono társaként – bocsánatot is kért a hevességéért: „Nem akartalak megbántani. Elnézést, hogy megríkattalak. Nem akartalak bántani, csak féltékeny fickó vagyok. Elbizonytalanodtam, hogy már nem szeretsz. Elfogott a belső remegés…”
A Jealous Guy 1971-ben, az Imagine albumon jelent meg. Az interjúval kezdődő klip a dal felvételének idején készült. Tíz évvel később, a Roxy Music élén Bryan Ferry fütyülte újra a csúcsra – John Lennon akkor már nem élt.
Tanz-Orchester Géza Komor: Jalousie – Tango Tzigane
Volt egyszer egy dán hegedűs és komponista, Jacob Gade. A némafilmes korszakban ő vezette a koppenhágai Pallads mozi zenekarát. A Féltékenység tangót az 1925-ben bemutatott Don Q Son of Zorro című filmhez írta. Akkora sláger lett, hogy élete végéig, 1963-ig megélt a jogdíjából, alapítványt is létrehozott belőle fiatal muzsikusok támogatására.
Legismertebb szerzeményét Komor Géza kamarazenekara 1929-ben vette lemezre Berlinben. Budapesten végzett hegedűművészként akkoriban az ottani Hotel Kaiserhof zenekarát vezette. 1935-ben hazatért a fasizálódó Németországból, de csak egy évet bírt ki itthon, azután irány észak. Svédországban hunyt el, 1951-ben.
A Jalusie számos instrumentális – kis- és nagyzenekari, hegedűs vagy harmonikás – változatban létezik, de írtak hozzá szöveget is. Connie Francis spanyolul énekelte. Volt neki egy másik féltékeny dala is, az 1959-es Lipstick On Your Collar: a fiút a gallérján lévő piros rúzsfolt buktatja le, ami csak másé lehet, „mert az enyém babarózsaszín”.
Prince Buster: Ten Commandments Of Man
Prince Buster, a jamaicai ska egyik legnagyobb egyénisége szégyentelenül szexista slágerrel állt elő 1963-ban. Tízparancsolata szerint a nő nemcsak hűséggel tartozik neki, hanem teljes engedelmességgel és alázattal köteles szolgálni, mindig teljesítve minden kívánságát, különösen, ha a férfi AZT akarja, a hét hét napján, vasárnap kétszer is. Az asszony nem rendezhet jelenetet az utcán, ha más nővel látja urát, nem kutathatja át éjjel a zsebeit, nem ihat, nem dohányozhat, nem káromkodhat, még arra sem kérheti őt, hogy vegyen neki ezt-azt. Hűtlenség esetén pedig készüljön fel a legrosszabbra. Kilencedik parancsolat: „Ne kövess el házasságtörést. Mert a világ szemében nem leszek bűnös, ha gyilkosságot követek el.” Ami csak nyomatékosította az elsőt („Nem lehet más férfid, mint én”) és a másodikat („Mert én vagyok a te férjed, nagyon féltékeny férfi vagyok, és kész vagyok kiteríteni bárkit, aki betolakodna a szerelmünkbe”).
Prince Busternél szó sincs egyenlőségről – de képtelenség komolyan venni. A zene tehet róla: a ska egyszerűen mosolyra fakaszt, parodisztikussá változtatja a parancshirdetést, úgy, ahogy van. Tekintélyuralom nem működik vigyorgó alattvalókkal.
Princess Buster: Ten Commandments From Woman To Man
Ez a szám Prince Buster második mentsége: ha nem is rögtön, de megcsinálta Tízparancsolata női változatát is. Itt is ugyanúgy kezdi, ám még mielőtt az első parancsolathoz érne, Princess Buster kedvesen, de határozottan átveszi tőle a szót, és nagyjából mindent visszazúdít a fejére. Ugyanolyan hűséget követel, mint tőle a férfi, fenntartja magának a zsebek átkutatásának jogát, természetesen nem lopás, hanem az esetleg ottfelejtett szerelmes levelek megtalálása céljából, bejelenti jogos igényét szép ruhákra, jó éttermekre, elegáns autókra, szórakozásra, ivásra, dohányzásra.
A felénél a férfi közbevágna, de a „hercegnő” nem hagyja magát, végigmondja. „És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal” – idézi tiszteletet követelve a bibliai aranyszabályt, s eltanácsolja urát a bántalmazástól: „Meg ne rúgj, meg ne üss, ne szaggasd a ruhám, ne tépd a hajam, ne tégy olyat, ami bennem félelmet kelt, mert a te asszonyod vagyok, tökéletes nő vagyok, és ki nem állhatom, ha rosszul bánnak velem.”
The Specials: Stupid Marriage
Az 1970-es és 80-as évek fordulóján Prince Buster volt a brit ska-revival legfontosabb előképe. Szerzeményei a Madness, a Specials és a Beat repertoárjában keltek új életre, sőt a Madness a nevét is tőle vette. Prince Buster dalai között külön csoportot alkotnak a „bírósági” darabok: teremtménye, Judge Dread a nevéhez illő rémséges szigorral szórja a százéves börtönbüntetéseket az elébe kerülő garázda fiatalok ügyeiben (jogilag talán nevezhetjük így a rude boyokat, a korabeli jamaicai ifjúsági szubkultúra e csoportját, amelyet számok sokasága örökít meg).
A Specials vicces bírósági „drámát” kerekített Prince Buster után szabadon. Náluk a bíró Judge Roughneck. Rendet teremt a tárgyalóteremben, közli a vádat (a rude boy betörte egy nő ablakát), s megkérdi a vádlottat, mit tud felhozni mentségére. Az történt, hangzik a magyarázat, hogy este az utcáról meglátta a nő meztelen sziluettjét a fürdőszoba ablakában, függöny széthúzva, látta, hogy ágyba bújik egy meztelen férfival, ettől borult el az agya. A bíró összegzi a tényállást: a rude boy volt barátnője máshoz ment férjhez, ő pedig részegen betörte az ablakukat. A büntetés: öt hónap. Az utolsó szó jogán a vádlott még elmondja, hogy a pelenkateregetés úgyse teszi boldoggá a lányt – de ha mégis ezt nevezik boldog házasságnak, akkor ő inkább marad boldogtalan.
A Stupid Marriage a zenekar első albumán jelent meg (The Specials, 1981), a stúdióverzió itt hallható. Az 1980-ban, Montreux-ben készült felvételen a parókás bíró szerepében Neville Staples, a vádlott Terry Hall.
Jimi Hendrix: Hey Joe
Nem szép dolog más ablakát beverni, de amit Terry Hall mint rude boy elkövet felindultságában, semmiség a Hendrix által megszólaltatott Joe tettéhez képest: Joe embert öl, előre megfontolt szándékkal. Kérdésekre válaszolva elmondja: rajtakapta asszonyát, amint egy másik férfival hetyegett, ezért van nála fegyver, utánamegy, lelövi, majd délre indul, Mexikóba. Reméli, nem kapják el, mert tudja, hogy felkötnék.
Jimi Hendrix első kislemeze volt 1966-ban a Hey Joe, s három évvel később ezt játszotta ráadásként woodstocki fellépése végén. Annyira hozzánőtt a Hey Joe – s benne a Noel Reddinggel celebrált, korszakalkotóan dögös gitár-basszus riff 1.59-nél, közvetlenül a nyelvvel pengetett szóló után –, hogy mostanáig eszembe sem jutott: ez feldolgozás.
Mit sem von le Hendrix érdemeiből, de tény: nem ő írta a féltékenységi drámát. Szerzője kilétét máig bizonytalanság övezi. A vonatkozó wiki-szócikk szerint egyesek megállapíthatatlan eredetű népdalnak tartják, viszont 1962-ben egy folkénekes, Billy Roberts regisztráltatta rá szerzői jogát (habár egy folk song nyomán írhatta). Akárhogy is, több verzióban létezett, s elfeledett garázsbandák mellett a Byrds is lemezre vette. De amint Hendrix hozzányúlt, elhomályosított mindenkit, előtte járókat és utána következőket egyaránt. Két dolgot azonban még ő sem tudott, amire a HBB első albumán, 1980-ban képes volt: magyarul és két hangon énekelni, miként Hobo (a kérdező) és Bill (a válaszadó). Hobo átköltésében a Hey Joe „a szökött néger fegyenc” közel tízperces balladájává dagadt, aki túlontúl választékos kifejezéssel indokolja, miért ölte meg az asszonyt: hogy „mással ne háljon…”
Etta James: I’d Rather Go Blind
Amint megláttalak azzal a másikkal, tudtam, hogy vége, nekem már csak a sírás marad – szokásos alaphelyzet. De Etta James hangja a szimpla slágerek szintjénél mélyebbre merülő csalódást és elkeseredett tehetetlenséget közvetít, muszáj vele éreznünk, amikor azt énekli, „inkább vakuljak meg, semmint azt lássam, hogy elhagysz”. Ilyen érzelmi telítettségre csak a legjobb blues, R&B és soul képes.
Az I’d Rather Go Blind 1967-ben jelent meg egy kislemez B oldalán (aktuális albumának címadó dala, a Tell Mama kapta az A oldalt). Etta James az 50-es évek közepén indult (felfedezője, Johnny Otis muris dalát lásd a táncos részben), első albumát 1960-ban készítette, ennek címadó dala, az At Last! máig elválaszthatatlan a nevétől.
Karrierjének jó része a chicagói Chess Recordshoz kötődik. A kiadóról és művészeiről szóló játékfilmben (Caddillac Records) Beyoncé alakította őt és énekelte az I’d Rather Go Blindot. A film 2008-ban készült, Etta James akkor már súlyos beteg volt. 2012-ben, öt nappal 74. születésnapja előtt és három nappal Johnny Otis halála után hunyt el. Hogy micsoda tűz lobogott benne, azt a nagy számok legelső örvényében, Chuck Berry mellett mutatta meg.
Marvin Gaye: I Heard It Through The Grapevine
Hasonló szituáció, hasonló emóciók, hasonlóan káprázatos énekhang – csak mindez férfiban. Hallom, azt suttogják, el akarsz hagyni egy régi szerelmedért, pedig tudod, hogy én jobban szeretlek, mindjárt elbőgöm magam – Marvin Gaye mindent beleadott, meg is lett az eredménye. Az 1968-as albumán (In The Groove), majd önálló kislemezen is megjelent Grapevine élete egyik legtöbbre taksált dalának bizonyult.
Kacifántos története van Barrett Strong (lásd a pénzről szóló részben) és Norman Whitfield szerzeményének. Elsőként, 1966-ban Smokey Robinson vette fel, de a Motown Records feje, Barry Gordy elégedetlen volt vele, joggal. Inkább Gladys Knight előadásában hozta ki 1967-ben. Nagy sláger lett, megérdemelten, de Marvin Gaye még erre is rá tudott tenni egy lapáttal. Utána akárki próbálkozott, már csak az ő számának feldolgozójaként rúghatott labdába. Fenti koncertfelvétele Montreux-ben készült.
Led Zeppelin: Your Time Is Gonna Come
Marvin Gaye a férfi kétségbeesett reakcióját önti dalba, amikor megtudja, hogy megcsalják. Robert Plant már túljutott ezen, végképp megelégelte, hogy a nő fűvel-fával megcsalja, hazudozik és kínozza. Önsajnálat helyett támadásba lendül: betelt a pohár, vége, otthagyja, bármivel próbálkozna is, nincs tovább. Sőt nemcsak lelép, de meg is fenyegeti a nőt, hogy megfizet mindazért, amit vele művelt, eljön a bosszú ideje, méghozzá nemsokára. (De ellentétben Hendrix hősével, nem váltja be a fenyegetést.)
A Your Time Is Gonna Come a Led Zeppelin debütáló albumán jelent meg, 1969-ben. Nem tartozik a zenekar „slágerei” közé (pedig a cím mint refrén rögtön megragad), de tán épp ezért is hallgathatjuk friss füllel. A folk, a blues és a hard rock útkereszteződésénél vagyunk, ahonnan bármelyik irányba szárnyalhat a Zep – meg is tették. (Pár hónapja az időről szóló blokknál is számításba jött a Your Time Is Gonna Come, de inkább ide kívánkozott, mert nem a címbéli idő dominál benne, hanem a féltékenységgel, a megsértett önérzettel, a dühvel összefüggő indulat.)
Elvis Costello: Long Honeymoon
Eddig mindenki egyes szám első személyben öntötte dalba féltékenységét, jöjjön hát egy kívülálló, de együtt érző narrátor. Elvis Costello egy kétségek között őrlődő fiatalasszony estéjét írja le: nem tudja, hol lehet a férje, s rémület lesz úrrá rajta, amikor egyetlenegyet csörren csak a telefon. „Apró dolgok ássák alá bizalmát a férjében / Múlt héten is pont ezen a napon jött haza későn / Csekély az esélye, hogy ez véletlen egybeesés / Kihez fordulhatna, hisz’ a baba még beszélni sem tud… Ha nem ér haza tízig, felhívja a legjobb barátnőjét / Miért nem jön már haza / Miért csörög egyfolytában a barátnő telefonja / Talán csak tettetnie kéne magát / Hosszú volt a nászút / S ő túl későn gondolkozott és túl hamar mondott igent / Nincs pénz-visszafizetési garancia a jövendő boldogságra…”
Elvis Costello szerepelt már ebben a blogban, szenvedélyesen átkozta Margaret Thatchert. A Long Honeymoon az 1982-es albumán (Imperial Bedroom) jelent meg, egy másik féltékenységdal, a Tears Before Bedtime közelében. Ebben ő is egyes szám elsőt használ – s a továbbiakban is ennél maradunk.
The Go-Betweens: Eight Pictures
A Go-Betweens dalának kínlódó, sőt önmagát kínzó elbeszélője a gyanútól a bizonyosságig jut, sőt cáfolhatatlan bizonyítékra tesz szert: „Egy ideje már gyanítottam / Hogy szeretőket tartasz… Lekaptalak a kamerámmal / Ahogy azt csináltad vele / És nem panaszkodhatsz / Nem is kiabálhatsz / Mert a kamera soha nem hazudik… Leparkoltam a bejárat előtt / És mikor nem ajtó az ajtó? / Ha tárva-nyitva / Lekaptalak a kamerámmal… Nyolc kép / Nyolc képem van / Nyolc kép / Nyolc kép.”
Zavar, szánalom, düh. Ilyesmit érezhetünk az Eight Pictures hallatán. A szerencsétlen megszállott. Zavarba ejtő, ha valaki ennyire kiborul, szánjuk a szenvedőt, na de mégis, milyen dolog már ez a fényképezés… Robert Forster éneke mellett a választ a beszédesen minimalista dobszóló adja meg 2.35 és 3.15 között, amely mintha a zaklatott kiáltozástól jutna el addig a pontig, ahol elakad a szó, elfogy a levegő.
Az Eight Pictures a Go-Betweens első albumán jelent meg, pontosabban az ausztrál zenekar első brit kiadású albumán: az 1981-es Send Me a Lullaby eredeti, ausztrál kiadásának nyolc száma között még nem szerepelt, csak a tizenkét számosra kiegészített brit verzión.
Natalie Merchant: Jealousy
Kérdések, önmarcangoló kérdések. Magunknak óhatatlanul felteszünk ilyeneket, ha vetélytársunk kiszorít, de nekiszegezni ezeket a szerelmünknek, aki elhagyott, az elég nyomorúságos és hiábavaló. De ki tud mindig racionálisan cselekedni? Kiszolgáltatjuk magunkat, hülyét csinálunk magunkból. Ez van.
Natalie Merchant ilyen kérdéseket fogalmaz meg egy elhagyott lány hangján. Mintha a fiúját faggatná annak új barátnőjéről: „Okos? Olvasott? Regények vannak az ágya mellett? Olyan, akiről mindig beszéltél, aki intellektuálisan kielégít?” Önmagát kérdezi-e vagy a fiút – nem derül ki, csak az, hogy még reménykedik: „Mondd, néha, amikor megérint, csak tévedésből, véletlenül, nem mondod-e az én nevemet?”
A Jealousy Natalie Merchant első szólóalbumán jelent meg (Tigerlily, 1995), a 10.000 Maniacs énekeseként töltött nyolc év után. A koncertfelvétel ekkor készült.
Nick Cave & PJ Harvey: Henry Lee
Harminc évvel Hendrix után még egy ballada a szerelemféltésből elkövetett gyilkosságról, párbeszédes formában, zseniális előadásban. Ott a férfi lövi agyon a nőt, akit rajtakapott, itt a nő döfi bicskáját a férfiba, akit hiába hív éjszakára, az máshoz menne, s ezt egyenesen meg is mondja. Egy utolsó csók a kerítésnél, és a másik lány örökre várhatja Henry Lee-t, az már a kút mélyén pihen.
Ha nem volna „nyilvános adat” Nick Cave és PJ Harvey egykori viszonya, a videoklipen megörökített játékuk intimitása is elárulná, hogy több lehetett köztük egyszerű munkakapcsolatnál. A Henry Lee Nick Cave 1996-os konceptalbumára készült (Murder Ballads). S akárcsak a Hey Joe, ez is feldolgozás: a Young Hunting című skót folkballadát, illetve annak Henry Lee címen futó amerikai verzióját követi. Íme a muzeális eredeti, Dick Justice 1929-es felvétele, és Judy Henske változata, a 60-as évek elejéről.
Adele: Rumour Has It
Mintha egyszerre lépne Marvin Gaye és Natalie Merchant nyomdokába, már ami a szöveget illeti, Adele dalának fókuszában – refrénjében – is a pletyka áll, előtte és utána pedig a kérdés, hogy tényleg őt akarod-e („feleannyi idős, mint te”), a győzködés („nekünk közös a történetünk”), és az esdeklés megbocsátásért („annyi őrültséget beszélünk, csak mert mondtam valamit, nem jelenti azt, hogy úgy is gondoltam”).
Ahogy a pletykák terjesztői kavarják a szart, a Neander-völgyi dobszó bevezette refrénben is mindig mást pletykálnak – először azt, hogy „már nem is szereted azt a nőt”, másodszor azt, hogy „értem hagyod el azt a nőt”, harmadszor pedig azt, hogy „én hagylak el téged azért a pasiért”. Az énekesnő 2011-ben megjelent második albuma, a 21 nagy slágerei egyikének csattanójaként, Adele vihogása és két feltartott középső ujja ad gúnyos hangsúlyt e váratlan fordulatnak.
Adele korábban itt kavart örvényt, de valahogy úgy jött ki a lépés, hogy rajta kívül is sok most a visszatérő vendég: Natalie Merchant a 10.000 Maniacs énekeseként és Jimi Hendrix itt, Nick Cave itt, PJ Harvey pedig itt szerepelt.
Legutóbb: Érzések érzése, Énekek éneke – 27. Szerelem
Legközelebb: Bányászélet
